4.

 

Rhodes a személyzeti főnökkel folytatott beszélgetés után hamarosan elhagyta a laboratóriumot és Mildenhallba ment, hogy előkészítse űrhajója áthozatalát Stanstedből. A csoport többi tagja Stanstedből fog felszállni, mi azonban Mildenhallból ami nekem mindenképpen jobb, mert több időm marad az előkészületekre.

Az összes műszereket beleraktam egy szerszámosládába, a csövet és a hullámirányítót gondosan becsomagoltam. A táblára üzenetet írtam a hallgatóimnak, amelyben tudtukra adtam, hogy pár napig távol leszek, aztán magamhoz vettem a szerszámosládát és a műszereket, és visszamentem a kollégiumba. Még egyszer villámgyorsan átöltöztem, ezúttal overallba. Amint befejeztem a zipzárral a bíbelődést, valaki csöngetett az ajtón.

Fiatal katona állt a küszöbön. – Készen van, uram? – kérdezte, amint ajtót nyitottam.

– Igen – válaszoltam. Még egy búcsúpillantást vetettem a szobámra és már mentünk is. A helikopter motorja egyfolytában járt. Szerszámosládámat betettem az ülés mögé, és bemásztam.

– Legyen szíves bekapcsolni a biztonsági övet, uram – szólt a vezető, és már emelkedtünk is.

– Miért? – kérdeztem kíváncsian.

– Nagyon erős délnyugati szél fúj, és az a parancs, hogy önt biztonságban, baleset nélkül szállítsam Mildenhallba – válaszolt a fiatalember.

Körülbelül kétszáz lábnyi magasságban megértettem, hogy miről van szó. A kézi vezérlésű helikoptereken nincs stabilizáló berendezés, és az erős szél úgy dobált bennünket, mint egy dióhéjat a tájfun.

Amikor megérkeztünk, tengeri betegnek éreztem magam. A vezető simán tette le a gépet, de majdnem Ganges ezredes fényesre suvickolt csizmáján. Ganges egy pillantást vetett rám, utána óriási hahotába tört ki.

– Ember, maga rettenetesen néz ki – mondta, és egyfolytában nevetett.

– Nagyon köszönöm a bátorító szavakat – válaszoltam olyan nyugodtan, amennyire csak erőmből tellett. Ganges tovább hahotázott.

Az űrcirkáló már ott állt a betonon, nem messze a DSP-15 felderítő űrhajótól. Régen a legénységnek hihetetlenül bátornak kellett lennie, hogy egy ilyen törékeny alkalmatossággal, mint a DSP-15, neki merjen vágni az ismeretlennek. Az én pilótám egy kicsit távolabb állt meg tőlünk, kezében a szerszámosládával.

– Mit gondol, mennyi idő kell ahhoz, hogy ez a műszer működésbe lépjen? – kérdezte Ganges, miközben elindultunk Rhodes bikaorrú űrhajója felé.

– Nem tudom biztosan. Azt hiszem, minél lassabban haladunk, annál jobb – válaszoltam, és Ganges arckifejezésén tűnődtem.

– Arra ne számítson, hogy maga miatt a szokásosnál lassabban fognak menni – szólt Ganges.

– Miért? – kérdeztem, és azon töprengtem, milyen lehet egy ilyen űrhajóval utazni.

– Az a parancs, hogy a legrövidebb időn belül a megfigyelő támaszpontra érjenek a Stanstedből induló csoporttal együtt.

– Hát, talán meg tudom oldani a feladatot időben – válaszoltam, de kezdtek rossz előérzeteim támadni ezzel az önkéntesen vállalt felderítő tevékenységgel kapcsolatban. Biztosan akadna náluk is egy jó elektromérnök, aki szintén megoldhatná a feladatot. Miért lenne okvetlenül fizikusra szükségük?

Közben az űrhajóhoz értünk. Ganges kezet nyújtott.

– Jó szerencsét.

– Kösz, de ezért nem szabad olyan pesszimistának lenni bizonyos dolgokban.

Ganges mormogott valamit.

A fiatal katona, aki Cambridge-ből áthozott, átnyújtotta a csomagomat. Beléptem a liftbe, megnyomtam a gombot és már repültem is ez égbe, ami egyáltalán nem tett jót a gyomromnak.

– Hello, Warboys – üdvözölt Rhodes ezredes a kis fedélzeti nyílásnál.

– Íme – mondtam, és átnyújtottam a műszereimet. – Gondolom, egyszerűbb, ha Dicknek szólít.

– Helyes, én pedig Ezredes vagyok.

– Micsoda? – kérdeztem, és közben jól bevágtam a fejemet a légzsilip alacsony mennyezetébe.

– Apám egész életében nagyon militarista gondolkodású ember volt. Nagyon csalódott, amikor egymás után két lánya született. És végre, amikor megszületett a fia, azaz jómagam, olyan határtalan lelkesedés vett erőt rajta, hogy teljesen megzavarodott, és Rhodes Ezredest diktált be az anyakönyvezésnél – magyarázta Rhodes kuncogva.

– Jó kis bemutatkozás, Rhodes Ezredes, ezredes – folytattam a gondolatot nevetve.

Ezredes ezután levezetett egy rövid folyosón, amely a bejárattól a hajó közepére vitt. Itt ismét egy lift volt, amely végighúzódott a hajó egész magasságában. Rhodes becsukta az ajtót és lassan megindultunk felfelé. Hamarosan leálltunk.

– Itt kidobjuk a műszereket – mondta, kinyitotta az ajtót és belépett egy elég nagy szobába. Nyilván ez volt a hajó kommunikációs központja. Volt benne egy számítógép és egy csomó egyéb elektronikus berendezés.

– Itt hagyjuk a cuccodat – szólt Rhodes, s egy polcra mutatott.

Visszajött a lifthez és vágtattunk tovább, felfelé.

– Mi van akkor, ha elromlik a Iift? – kérdeztem.

– Óh, hát minden emeleten van biztonsági kijárat, az emeletek egymásba nyílnak, és lift nélkül is lehet köztük közlekedni.

A lift megállt és beléptünk a parancsnoki kabinba. Nagyon egyszerűen volt berendezve. Félkörben a fal egyik oldalán nem volt más, csak egy kis asztalszerű kiugrás a műszereknek és a monitor. A másik falrészben helyezkedett el a fő irányító műszertábla. Középen forgatható széket rögzítettek elé, amiről rögtön látszott, hogy a kapitány helye.

– Erre Dick – szólt Rhodes, és megfogta a karomat. Felmentünk egy nagyobb kabinba. – Itt vannak a mentőfelszerelések. – Valóban az egész kabin tele volt űröltözékekkel és sisakokkal. Azonkívül volt még ott űrbicikli és egy kis lökhajtásos készülék, úgynevezett hátizsákrakéta.

– Ez a te űröltönyöd és a ruhád – mutatott Rhodes egy szürke öltözetre és egy fekete csomagra. A többieké, az öltözetek is, a csomagok is, fehérek voltak.

– Lehet, hogy szükségem lesz rá? – kérdeztem, és ujjammal az öltözet rugalmas anyagát dörzsölgettem.

– Nem, de az óvintézkedést meg kell tennünk és ne feledd, hogy mostantól te is katonai állományba tartozol – mondta és mosolygott.

– Mi történik ekkor, ha tűz van? – kérdeztem tréfásan.

– Idején megtudod. A vészcsengők megszólalnak és te eszeveszett gyorsasággal felkapod az űrruhádat, és az oxigéncsövet, amilyen gyorsan csak lehet, bekapcsolod az oxigénfejlesztőbe.

Megnéztem a műszertábla összekapcsoló dobozát, amelyre rá volt írva: oxigén.

– Különben gázmérgezést kapsz. Amint az első kis füstfelhő megjelenik a légtérben, a legközelebbi tűzcsap működni kezd.

– Csodálatos. Ezek szerint nem főztök nyílt lángon a hajón? – kérdeztem, miközben a legénység serényen végezte dolgát, ügyet sem vetve naiv kérdéseimre. – Hát azok mik? – mutattam a mennyezeten levő fémkorongokra.

– Ott vannak a fegyverek. Főleg torpedók, de rajtuk kívül néhány oldalfegyver, meg gránát – válaszolt Rhodes, miközben gombokat nyomogatott a műszerfalon.

– Torpedók? Azokat is viszünk? – kérdeztem.

– Természetesen – válaszolta.

– Öt perc a nullához – szólt közbe az egyik tiszt. Rhodes bólintott és a fekvőhelyekhez lépett.

– Nagyon egyszerű – mondta, miközben kezdett lekötözni ez egyikre. A többiek is elfoglalták helyüket. Észrevettem, hogy magukat csak egy pánttal biztosítják, míg nekem hármat is áthúztak a gyomromon.

– Ez a gomb a fejtámasz magasságát szabályozza. Ez itt az ágy forgását, ez pedig a lábtartó állását – magyarázta Rhodes, és közben lenyomta a gombokat, amelyekről beszélt. Az ágy táncolni kezdett alattam, mint egy makrancos paripa.

Ezután Rhodes otthagyott körülbelül abban a pozícióban, amelyben eredetileg is feküdtem. A műszertáblához lépett, leült a kapitányi székbe és elhelyezkedett. A székről kiderült, hogy tulajdonképpen ez is ágy, mert a hátsó támlarész lassan leereszkedett, és ugyanakkor a lábtartó felhúzódott. – Látod Dick, itt minden milyen civilizált – mondta Rhodes, és mint egy kisgyerek, elkezdett forogni az ággyal.

Kíváncsian megnyomtam a fejtámasz gombját. Lassan emelkedni kezdett, és így jól áttekinthettem a kabint.

– Két perc a zéróhoz – recsegte egy hang, furcsán visszhangozva a fémfalak között. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt.

– Minden rendben, Warboys. Most kapcsoltunk át saját oxigénellátásunkra – szólalt meg egy hang a közelemben. Bólintottam és azon tűnődtem, micsoda látványt nyújthatok, hogy ezt a felvilágosítást szükségesnek tartották közölni velem.

– Önnek mi a beosztása? – kérdeztem elhaló hangon.

– Én vagyok a kommunikációs tiszt – válaszolta mellettem a fiatalember.

– Zéró – recsegett az intercom.

Úgy éreztem magam, mint egy ultragyorsaságú liftben. Azután meg azt éreztem, hogy valaki óriási nyomással lassan össze akar nyomni.

Azt hiszem, rövid időre elvesztettem eszméletemet, mert amikor magamhoz tértem, már mindenki serényen tevékenykedett és végezte a dolgát.

– Hűha, örülök, hogy ezen túlvagyunk – mondtam, és kikapcsoltam a biztonsági öveket.

– Az első útnál mindig így van. Légy óvatos, a járkálás most egy kicsit furcsa lesz – mondta Rhodes. Lendületesen leléptem az ágyról, de lábam egyszerűen összecsuklott alattam és hirtelen meg kellett kapaszkodnom.

– Nincs semmi baj? – kérdezte Rhodes, és lassan felkelt a székről.

Némán bólintottam és újra próbálkoztam. Ezúttal jobban ment, ámbár csak tántorogtam a vezérlőfülke felé, mint valami részeg.

– Vigasztalásodra meg kell mondanom, hagy a startot nem lehet megszokni. Itt van, vess egy pillantást a Földre – mondta, és a egyik monitoron kapcsolta a Föld távolodó képét. Éreztem, hogy valahonnan mögülem egy szék került alám.

– Isteni! Micsoda színorgia – jegyeztem meg hosszú tanulmányozás után. Úgy éreztem, hogy soha többé nem lesz szilárd talaj a talpam alatt.

– Igen. A fényképeken sohasem ilyen gyönyörű. Felhők, sivatag, a két pólus fehér jégvilága és az óceánok. Majd meglátod, hazafelé még szebb lesz – szólt Rhodes csillogó szemmel.

– Meghiszem – mondtam lelkesen. Rhodes újabb kapcsolókat nyomogatott.

– Redscout hívja Edelweisst. Redscout hívja Edelweisst. Vétel! – mondta.

Egy perc múlva németül recsegett a válasz.

– Itt, Edelweiss, itt Edelweiss. Vétel!

– Edelweiss. A parancs a következő. A raj haladjon a maximális sebességgel, heliocentrikus hosszúság 217°, centiastronómiai egység 92. Egy napi késéssel követem. Vétel! – mondta Rhodes.

– Edelweiss jelentkezik. A raj Helio 217 felé. Határérték 92. Mi van Redscout? Gyenge a gyomrod? Vétel! – jön a recsegő válasz.

– Gyomor O. K. Sok a meló. Térjetek a pályára, Roger – mondta Rhodes, és visszaállította a keresőket az eredeti állásba. – A megszokott másfél g helyett csak egy g-vel fogunk gyorsulni – fordult hozzám –, hogy megfelelő körülményeket teremtsünk a munkához. De még a Vénusz körzetében leelőzöm az öreg tragacsot, úgy hogy sült hús lesz belőlünk még a légkondicionálás ellenére is. Félek, hogy az ezekben a gyors csatahajókban nem elég jó. Mindent lespóroltak a sebesség érdekében.

– Nagyszerű. Akkor indulhatok, hogy utánanézzek a munkának? – kérdeztem, de tulajdonképpen az járt az eszemben, hogy miként hihette a sült húst Rhodes.

– Természetesen, menj csak nyugodtan, és ha szükséged van rám, ott van a falon az intercom az ajtó mellett. Egyébként pillanatnyilag tiéd a hajó.

Odamentem a lifthez. A szó szoros értelmében leejtett. A gyomrom megint felfordult. Mi a fenének jöttem lifttel, amikor a hajó gyorsulásban van? Az ajtó kinyílt, és én bent voltam a kommunikációs központban. Itt már valamivel jobban tetszett, legalábbis amíg a radar kontrollegységgel végeztem. Tipikus eset, gondoltam, mivel volt ott egy jelmagyarázó tábla is, de valaki a javításoknál mégsem vette figyelembe az egyes részeket megkülönböztető színjelzéseket.

Néhány órával később, legalábbis nekem úgy tűnt, minthogy a startnál az órám tönkrement, kezdtem kiigazodni a dolgokon, ezután már a cső elhelyezése sem tartott soká. Nagyobb problémát jelentett a hangolható kapcsolószerkezetet a töltőhöz kötni.

A liftajtó kinyílt, Rhodes ezredes lépett be. – Hogy halad a munka? – kérdezte.

– Ha az elektromérnökeid figyelembe vennék a megfelelő színjelzéseket, akkor az élet sokkal simábban menne – válaszoltam.

– Nagyon sajnálom. De látom, szépen szétválogattad a dolgokat. Hogy érzed magad itt lenn?

– Elég meleg van, de a melótól nem volt időm panaszkodni – mondtam, és tényleg csak akkor vettem észre, hogy izzadok mint egy szódásló, amint ezt mondani szokták. – Hány óra? – kérdeztem, és megpróbáltam a hátamat valamivel kényelmesebb helyzetbe támasztani.

– Földi idő szerint körülbelül 03:00 óra.

– Egek! Mióta vagyok itt?

– Körülbelül nyolc órája. Még mennyi időre számítasz?

– Egy vagy két óra. Érdekes, hogy nem is érzem magam nagyon fáradtnak.

– Még szép, hogy nem vagy fáradt, éppen eleget szundikáltál a felszállás után – mosolygott Rhodes. – De most aztán leállok, mert kezdem érezni azt a bizonyos sült hús állapotot. Te is olyan erősen érzed, mint én?

– Én már megszoktam. Még néhány óra és túl vagyunk a nehezén. Inkább nézzed te is a Vénuszt. Már nincs nagyon messze, a hajótól jobbra – mondta, és bekapcsolta a monitort. – Itt van, ni, az ördög bolygója. Kívül hideg, mint az északi Sark, a felszíne pedig forró, mint a mediterrán pokol.

– Szóval ezek azok a híres szárazjég felhők? – kérdeztem.

– Igen – válaszolta. – Ha alájuk kerülsz, olyan, mintha a fény minden oldalról jönne. Semmi sem látszik valódinak. Óriási, végeláthatatlan porsivatag és minden teljesen valószínűtlen. Hat hónap ott lent és az ember tökéletesen kikészül.

Önkéntelenül összerázkódtam és visszatértem a munkához.

– Üzenet az Edelweissról, uram. A raj közeledik a találkozóhelyhez – szólt az intercom.

– Jól van. Tartsd a kapcsolatot Edelweiss-szal. Mondd, hogy mi is közeledünk – szólt Rhodes.

– Hamarosan megleszek én is – közöltem az ezredessel, mert végre megtaláltam a bekötés helyét.

– Nagyon jó lesz. Nem vagy éhes? – kérdezte, miközben belépett a liftbe. Vállat vontam, mire az ajtó bezárult.

Azt hiszem, körülbelül egy órámba került, mire a kapcsolószerkezetet sikerült rögzítenem. Miután minden egységet felerősítettem, odaírtam a színjeleket mutató jelmagyarázó táblára: FEJTSD MEG, HA TUDOD.

– Végeztél? – kérdezte Rhodes, amint kiléptem a liftből.

– Azt hiszem, igen. Hol az a kaja, amiről meséltél?

– Tessék – mondta, és néhány ínycsiklandozó kék és sárga tablettára mutatott.

– Hát ez mi?

– Rántott szelet sült krumplival. Dupla adagot parancsolsz?

– És az ital? – kérdeztem, miközben a tablettákat rágcsáltam. Az egyik katona átadott egy kis tartályt, vékony csővel a tetején. Megszívtam, és legnagyobb gyönyörűségemre, valódi édes, forró kávé volt.

– Gondolod, hogy már tudsz távolságot és sebességet meghatározni? – kérdezte Rhodes.

– Biztosan. De valami zavar. Nem a műszer, hanem a hadsereg számítási módszere. Azt kértétek, hogy a Neptunusz körzetében végezzek radarfelderítést. Furcsának találom, hogy ezt a körzetet elég távolinak tartjátok. Ugyanis bármilyen eszközzel közelítik meg Naprendszerünket, a lassítást már jóval a Neptunus körzetén kívül meg kell kezdeniük – magyaráztam.

– Okos kérdés. Valóban, majdnem százszorta távolabbra kell ezt a pontot képzelnünk. Mire ugyanis egy űrhajó eléri a Neptunuszt, a fény sebességének három százalékára csökken a sebessége – mondta Rhodes és a képernyőt figyelte.

– Így azután mire az űrhajó földközelbe érkezik, sebességcsökkenése gyakorlatilag nulla? – folytattam a gondolatmenetet.

– Pontosan.

– Ezek szerint a számításokat körülbelül az 1 g fokozatos sebességcsökkenés alapján kellene végezni. Ha viszont tényleg valami rendkívülivel állunk szemben, honnan tudjuk, hogy azok a bizonyos űrhajók nem képesek-e a 10 g sebességcsökkenésre?

– Milyen élőlény tudná elviselni a 10 g lassulást heteken keresztül? Nagyon apró, parányi lényeknek kellene lenniük! – válaszolt Ezredes meglehetősen hitetlenül.

– Az a véleményed tehát, hogy a patkányok el tudnák viselni, de nem építhetnek űrhajót?

– Ez a véleményem.

Megtaláltam a radar antennaegységét, és így végre befejeztem az összeszerelést.

– Azt hiszem ez nagyon okos érv, és a magam részéről remélem, hogy olyan jól beválik, mint amilyen jónak látszik – fűztem hozzá elgondolkodva, és szívtam még egyet a kávéból, miközben figyeltem, hogy a jelzőberendezés mutatója megindult a nullától felfelé.

 

– Edelweiss a vonalban. Azt mondja, hogy mindenki a helyén. Önnel szeretne beszélni – jelentette a kommunikációs tiszt.

– Nagyszerű – szólt Rhodes. Felkapcsolta a vonalat, át az intercomra, miközben egy tárcsát csavargatott.

– Redscout hívja Edelweisst. Redscout hívja Edelweisst. Vétel!

– Hej, Redscout. Ki az ördög az a Huntsman? Vétel!

– Nem tudom. Vétel!

– Jobb lenne, ha kitalálnád. Nagyon hülyén hangzik. Vétel és vége.

– Adja be Huntsmant – mondta Rhodes.

– Igenis. Redscout hívja Huntsmant. Redscout hívja Huntsmant. Vétel!

Egy hang sem válaszolt. Rhodes körülnézett.

– Redscout hívja Huntsmant. Vétel! – folytatta a kommunikációs tiszt.

– Itt Huntsman. Hurrá! Rettenetes a sebesség. Vétel!

– Csak tovább, Huntsman. Vétel és vége. – Rhodes kikapcsolt és arcán széles mosollyal felénk fordult.

– Hogy az ördögbe került az öreg Ganges a buliba?

– EI tudom képzelni, amint hibátlan receptje szerint megint átverte a bürokráciát – válaszoltam nevetve.

– Napkitörés van – szólalt meg egy hang mellettem.

– Mindenki azonnal a védőfülkébe. Nem vesztegetni az időt! – kiáltotta Rhodes, és már vonszolt magával.

Amikor a nehéz ajtót magunkra csuktuk, úgy néztünk ki, mint heringek a konzervdobozban.

– Itt vastagabb anyag véd bennünket a sugaraktól, amelyek a rakéta felületében képződnek a kitörésből származó nagy energiájú részecskék áramlása hatására – magyarázta Ezredes.

Hirtelen rettenetes robaj és recsegés rázta meg a hajót.

– Még szerencse, hogy a sugárzás ilyen hirtelen megszakad. Egyébként ez a védelem nem sokat érne.

– Megtörtént, hogy egy űrhajó nagy kozmikus viharban teljesen megfőtt? – kérdeztem.

– Charlie Odgers és legénysége három évvel ezelőtt egy nagy viharban csúnyán megégett – szólt közbe az egyik űrhajós.

A mutatók veszett táncba kezdtek a falon.

– Jön a napkitörés maximuma, a helyzet kezd kényessé válni. Ehol ni! – mondta Rhodes és a műszerekre mutatott. A számok a maximum körül ingadoztak. – Jó néhány óránkba kerül, amíg ezt kiizzadjuk, közben meg a képernyők felrobbannak.

Azt hiszem megint elaludtam, mert csak arra emlékszem, hogy Rhodes rázogatott. A legénység már elhagyta a védőkabint. Felkeltem és átmentem a parancsnoki fülkébe. Minden nyugodt és normális volt, kivéve azt, hogy mindannyian csurom vizesek voltunk az izzadtságtól.

– Van még valami elintézni valód? – kérdezte.

– Semmi, csak a végső simítások vannak hátra. Forog az antenna?

– Forog az antenna? – ismételte Rhodes.

– Az antenna forog – válaszolt az egyik űrhajós. Megcsináltam az utolsó beállítást.

– Nincsenek jelek? – kérdezte Rhodes.

– Nincsenek, kivéve a raj többi tagját – válaszolt az űrhajós.

– Nos, hát akkor lássuk az első próbát. Az energiát fokozatosan kell felhozni.

Hozzákezdtem a keresgéléshez. Mindnyájan a regisztrálócső köré csoportosultak.

– Még csak egynegyed energián van – mondtam, és én is odamentem az ezredes és a többiek mellé.

– Milyen messzire ér a hatósugarunk, mit gondolsz?

– Egy kicsivel a Szaturnuszon túl.

– Tehát körülbelül kétszeresére a mi normál hatósugarunknak. Nem hiszem, hogy ott valamivel többet fogunk megtudni – mondta az ezredes.

Az energiamérő most felet mutatott.

– Azt hiszem, itt van valami – mondta a kommunikációs tiszt izgatottan.

– Igen. Te, jó Isten! Már én is látom – szólalt meg Rhodes.

– Kezd felszakadozni, ezek már villogások, uram.

– Az adó teljes energiával dolgozik – szóltam.

– Hány pontot lehet látni?! – kiáltott az ezredes.

– Nehéz lenne megmondani, uram, de nagyon sokat. Lehet, hogy száz, de lehet, hogy több ezer.

– Egész flotta! – mondtam elámulva.

– És nem valószínű, hogy békés szándékúak, Dick!

– Miből gondolod? – kérdeztem, és a regisztrálócsövet szemléltem. Rhodes rátette ujját a csőre.

– Nézd, hogy merre tartanak. Pontosan a bolygók síkjában, pontosan szembe a Földdel.

– Azt akarod mondani, hogy a Föld felé tartanak a Nap vonalában?

– Igen. Pontosan úgy, ahogyan a dédapáink csinálták a légitámadásokat. Meg tudja adni a koordinátákat? – fordult ez egyik űrhajóshoz Rhodes.

– Már megnéztem. A 33,5 és a 44 heliocentrikus hosszúság között repülnek – hangzott a válasz. Rhodes felírta egy papírra: 33,5-44 Helio.

– 2793 centiasztronómiai egység, uram.

Rhodes azt is leírta.

– Dick, meg tudnád adni a sebességüket? Ez ugyanis a kritikus tényező.

– Valamivel több, mint 12 000 mérföld másodpercenként – válaszoltam, és őrülten dolgoztam a számításokkal.

– Lehetetlen!

– Pedig így van – válaszoltam, újból számításaimba pillantva.

– Ez mit jelent, uram?

– Ez azt jelenti, hogy azok a hajóikban nem 1 g, hanem 3 g lassulást bírnak ki, és néhány hét elegendő nekik az egész művelethez – válaszoltam, és még egyszer átnéztem a számításokat.

– Nem megy a fejembe – motyogta Rhodes. – Csak parányi teremtmények viselnek el tartósan ilyen mérvű sebességcsökkenést. Itt valami nem stimmel.

– Minden stimmel – válaszoltam. – Most mát tudjuk, hogy a patkányok is képesek űrhajót építeni.

Rhodes rám nézett, aztán a radarernyőre.

– Kapcsoljátok a Földet – mondta csöndesen.